Vendégszerzőnk, Botár László tollából:

Történetünk hőse utólag "érdemelte ki" a címben foglalt kétes értékű titulust. Annak idején valahol joggal került oda, ahová, azonban az utóbbi közel két évtized történései alapján - mások, lehet jobban megérdemelték volna. Mit is? A talán az egész sporttörténelem legkivételesebb státusát:"tejfelesszájú" egyetemista ifjoncként bekerülni sokak szerint - minden csapatjátékot beleértve - minden idők legjobb gárdájába.

Az illető az amerikai egyetemi kosárlabdázás történetének emblematikus alakja, s az NCAA-ban nyújtott teljesítménye alapján nem érdemtelenül lett a tagja minden idők legjobb kosárlabdacsapatának.

Ugyanakkor a "tárgyév" - 1992-ben járunk - NBA-draftján "csak" harmadik volt. Abban az évben - persze nem volt ez mindig  így - az draft első három játékosának tekintetében, az érintettek profi kosaras karrierje maximálisan igazolta az erősorrendet.

Na, akkor elő a farbával! Arról a Christian Donald Laettner-ről mesélünk, akinek neve az NBA fiatalabb rajongóinak talán nem mond túl sokat. Tény: nem futott be túl fényes karriert a profik között, különösen ahhoz képest, amit annak "előszobájában", az NCAA-ben elért.

Egy borzasztó emlékű olimpiai döntő után kellett felocsúdnia az amerikai sportvezetésnek, bár megtanulhattuk a korábbi epizódokból, hogy a világbajnokságokat messze nem vették annyira komolyan az Egyesült Államok illetékes szakvezetői, mint az olimpiákat. 1974-ben „visszaköltözött” a VB az amerikai kontinensre, hiszen Puerto Rico kapta meg a rendezési jogot. A helyzet amerikai szemszögből nem volt egyszerű, a valaha volt legfiatalabb válogatottal kellett nekivágni a kalandnak, a riválisok viszont nem vették félvállról a viadalt, az olimpiai bajnok szovjetek és a címvédő világbajnokok, azaz a jugoszlávok is mindent elkövettek azért, hogy megszerezzék a legfényesebb medált San Juan városában. Arról nem is beszélve, hogy a korábbi világbajnokságokon minden alkalommal komoly előnyt jelentett a hazai pálya.

Az Egyesült Államok férfi kosárlabda válogatottjának históriáját bemutató sorozatunk egy hosszabb szünet után folytatódik. Nem is lehetne érdekesebb témánk erre az alkalomra, mint a sporttörténelem egyik legemlékezetesebb drámája, azaz a Münchenben rendezett 1972-es Olimpia! 36 évvel a berlini játékok után, melyen először szerepelt a kosárlabda, mint hivatalos sportág, a Team USA még mindig veretlen volt az olimpiák történelmében. Noha a köztes megmérettetéseket, azaz a világbajnokságokat nem vette véresen komolyan az amerikai sportvezetés, de az akkor már hétszeres címvédő tengerentúliak minden erejüket és értéküket igyekeztek összeszedni a közelgő viadalra, bár Bill Walton személyében volt egy nagy hiányzójuk is.

Vendégszerzőnk és egyben kommentelőnk, Kazamér Zsolt (deng09) beszámolója a korosztályos VB-ről:

A tegnapi napon újabb továbbjutókkal bővült a negyeddöntő mezőnye. Izgalmas mérkőzésekből és fordulatokból most sem volt hiány.
Elolvasom »

Vendég szerzőnk, egyben kommentelőnk, Kazamér Zsolt (deng09) segítségével felvezetjük a közelgő korosztályos kosár VB-t:

Az NBA kollektív szerződése a játékos szakszervezettel június 30-án lejár és azt egyelőre nem tudni, hogy lesz-e következő szezon vagy sem. Egy valami azonban június 30-án veszi kezdetét, ez pedig nem más, mint az U19-es férfi kosárlabda-világbajnokság, aminek ez alkalommal Lettország ad otthont. Az NBA nyári ligáit ugyan lefújták, de szerencsére nem maradunk nyáron sem minőségi játék nélkül.

Elolvasom »

Sorozatunkkal elérkeztünk 1968-hoz, mikor is Mexikóban került megrendezésre az Olimpia. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a korábbi hat nyári játékokon veretlenül végigmenetelő, 6-szoros címvédő nem számított a torna fő esélyesének. Akik követik írásainkat, tudhatják, hogy az egy évvel korábbi Világbajnokságon csúnyán leszerepelt a Team USA, de nem ez volt a fő oka annak, hogy a Szovjetuniót és Jugoszláviát is erősebbnek tartották náluk.

Elolvasom »

Ahogy az eddigi részekből már kiderülhetett, az amerikai kosárlabdázás számára a Világbajnokság nem volt említhető egy lapon az Olimpiával, a Team USA ennek megfelelően az 1967-es VB-re is véleményes keretek közt készült fel. Azok után, hogy négy évvel korábban nagyon kínosan leszerepeltek az amik, nem mondhatnánk, hogy túlzott erőfeszítéseket tettek volna a „világ rendjének helyreállításáért”.

A sportág történetének ötödik Világbajnokságát Uruguayban rendezték, egész pontosan Montevideoban. Az olimpiai bajnok enyhén szólva sem kapkodta el a felkészülést, New Yorkban mindösszesen 10 napot készült együtt a keret. A szövetségi kapitány az inkább a Légierőnél töltött időszaka miatt, mintsem a kosárlabda eredményei okán lett híres, ő nem volt más, mint Hal Fischer. Segítőjének Jim Gudger-t nevezték ki, róla annyit érdemes tudni, hogy 33(!) szezonon keresztül edzősködött az NCAA-ben, ekkoriban a Texas A&M Egyetem csapatát vezette.

Sorozatunkban elérkeztünk 1964-hez, ahhoz a dátumhoz, amit sokan a bukás évének predesztináltak az amerikai férfi kosárválogatott számára. Ebben az évben rendezték a soron következő Olimpiát Tokióban, a címvédő koránt sem a legjobb előjelekkel vehette fel a harcot a világ legjobbjaival. Egy évvel korábban úgy végeztek csupán negyedikként a VB-n, hogy igen tisztességesen felkészültek arra, ellentétben a korábbi Világbajnokságokkal. Megváltozott a küldöttséget kiválasztó testület, azaz az Amerikai Olimpiai Kosaras Bizottság összetétele, ezúttal 8 képviselője volt az AAU bajnokságnak, szintén ugyanennyi küldöttet delegált az NCAA, illetve négyet a Fegyveres Erők illetékes szervezete. A válogató tornán ez alkalommal három AAU All-Star csapatot, két NCAA válogatottat és egy a NAIA bajnokság legjobbjaiból összeszedett alakulatot engedtek versenyezni a játékosok kerettagságáért, úgy festett, hogy a kisebb átszerveződés, vérfrissítés meghozta a várt sikert.

Miután egy évvel korábban csupán egy hadsereg válogatottal tudta magát képviseltetni a Team USA a Világbajnokságon, 1960 és az Olimpia Rómában egy egészen más történet. Sorozatunk korábbi részeiben talán kevesebb ismerős névvel találkozhattunk, ám ez alkalommal egy igazi sztárcsapatot tudott összeszedni Amerika, akiket méltán lehetett volna akár Dream Team-nek is nevezni.

Az addig hibátlan olimpiai mérleggel rendelkező USA kellően komolyan vette a kiválogatást és a felkészülést az olaszországi tornára. Az Amerikai Olimpiai Kosaras Bizottság 8 csapatból szemezgethetett a már hagyományossá vált válogató tornán. Az AAU bajnokság dobogósai, az NCAA aktuális bajnoka, illetve főiskolai csapataiból összeválogatott All-Star csapat, ugyanennek a bajnokságnak az egyetemi csapatiból összerakott All-Star alakulat, valamint a Fegyveres Erők válogatottja és a Nemzeti Főiskolák közti Sportolók Szövetségének (NAIA) All-Star-ja versenghetett ezen az eseményen.

Sorozatunk máris egy meglepetés dátummal, azaz 1959-cel folytatódik. Történt ugyanis, hogy újfent egy dél-amerikai ország, Chile nyerte el a 3. FIBA világbajnokság rendezési jogát, ám Santiagoban, ahol a torna döntő köre került volna megrendezésre, nem készült el az aréna, így ’58 ősze helyett a következő év januárjára halasztották el a VB-t. Ez bizony komoly bonyodalmat okozott az amerikaiaknál, mivel náluk ekkor mind az NCAA, mind pedig az AAU bajnokság javában tartott, holmi világbajnokság pedig nem boríthatta fel a menetrendjüket, így az olimpiai és világbajnoki címvédő a Fegyveres Erők csapatával képviseltették magukat a rendezvényen.

Itt bizony korántsem ért véget a kurta-furcsa történet, a csapat tagjai újsághirdetésre(!) jelentkezve kerülhettek be a bő keretbe, akiknek aztán tartottak egy válogatót. Ez ahhoz képest, hogy a Team USA eredetileg ki sem akart állni a VB-re, jelentős előrelépésnek számított. Mindezek után 1958 decemberében 24 fiatal katona gyűlt össze az Andrews Légi Erő Bázison, akik közül egy sem érte el a 195 centis magasságot(!). Ha ennyi balszerencse nem lett volna elég az amiknak, a két legjobb csapatba került játékosuk komoly sérülést szedett össze egy nappal a Chilébe indulás előtt. Az ’56-ban az olimpiai aranyérmes gárdának is oszlopos tagja, Robert Jeangerald eltörte a kezét, Eddie White ugyan szintén elutazott a válogatottal, de pályára sem léphetett.