Puskás Artúr írása:

Felipe Reyes 10, Carlos Suarez 10, Ante Tomic 9 és D’or Fisher 4. Összesen 33. Ez a felsorolás nem a Real Madrid centereinek dobott pontjait jelzi. Nem lenne egy szégyellendő adatsor az sem, ám ebben az esetben, mikor ezek a számok a játékosok lepattanóinak számát mutatják, akkor az valami különleges eseményről tanúskodik…

A királyi gárda 15 év hosszú és eredménytelen küzdelem után ismét eljutott az európai kosárlabda legnívósabb vetélkedőjébe, a Final Fourba. Tette mindezt úgy, hogy menet közben vezető edzőjük (Ettore Messina lemondását kérte) szabadságoltatta magát, több kulcsemberük körül forrt a levegő (Jorge Garbajosát elküldték az idény közben, Sergio Rodriguezt pedig nemes egyszerűséggel csapat melegítőben szurkoló, agyon fizetett ex-NBA-s kellékként használják).

Miután Mexikóban újra felült a kosárvilág trónjára a Team USA, az 1970-es Világbajnokságon kellett volna bizonyítaniuk, hiszen a FIBA világversenyeken  az utóbbi időben rendre leégtek, igaz, ahogy már a korábbi írásokból is kiderült, messze nem fektettek annyi energiát ezek megnyerésébe, mint az Olimpiákba. Ráadásul a torna először költözött el Dél-Amerikából, ezúttal Jugoszlávia kapta meg a rendezési jogot. Most még merészebb volt az amerikai vezetés, mivel csak főiskolások és egyetemisták kerültek be a keretbe, ráadásul a 17(!) esztendős Bill Walton személyében egy középiskolás játékosa is volt az Egyesült Államok gárdájának.

Elolvasom »

Ahogy az eddigi részekből már kiderülhetett, az amerikai kosárlabdázás számára a Világbajnokság nem volt említhető egy lapon az Olimpiával, a Team USA ennek megfelelően az 1967-es VB-re is véleményes keretek közt készült fel. Azok után, hogy négy évvel korábban nagyon kínosan leszerepeltek az amik, nem mondhatnánk, hogy túlzott erőfeszítéseket tettek volna a „világ rendjének helyreállításáért”.

A sportág történetének ötödik Világbajnokságát Uruguayban rendezték, egész pontosan Montevideoban. Az olimpiai bajnok enyhén szólva sem kapkodta el a felkészülést, New Yorkban mindösszesen 10 napot készült együtt a keret. A szövetségi kapitány az inkább a Légierőnél töltött időszaka miatt, mintsem a kosárlabda eredményei okán lett híres, ő nem volt más, mint Hal Fischer. Segítőjének Jim Gudger-t nevezték ki, róla annyit érdemes tudni, hogy 33(!) szezonon keresztül edzősködött az NCAA-ben, ekkoriban a Texas A&M Egyetem csapatát vezette.