Miután egy évvel korábban csupán egy hadsereg válogatottal tudta magát képviseltetni a Team USA a Világbajnokságon, 1960 és az Olimpia Rómában egy egészen más történet. Sorozatunk korábbi részeiben talán kevesebb ismerős névvel találkozhattunk, ám ez alkalommal egy igazi sztárcsapatot tudott összeszedni Amerika, akiket méltán lehetett volna akár Dream Team-nek is nevezni.

Az addig hibátlan olimpiai mérleggel rendelkező USA kellően komolyan vette a kiválogatást és a felkészülést az olaszországi tornára. Az Amerikai Olimpiai Kosaras Bizottság 8 csapatból szemezgethetett a már hagyományossá vált válogató tornán. Az AAU bajnokság dobogósai, az NCAA aktuális bajnoka, illetve főiskolai csapataiból összeválogatott All-Star csapat, ugyanennek a bajnokságnak az egyetemi csapatiból összerakott All-Star alakulat, valamint a Fegyveres Erők válogatottja és a Nemzeti Főiskolák közti Sportolók Szövetségének (NAIA) All-Star-ja versenghetett ezen az eseményen.

Sorozatunk máris egy meglepetés dátummal, azaz 1959-cel folytatódik. Történt ugyanis, hogy újfent egy dél-amerikai ország, Chile nyerte el a 3. FIBA világbajnokság rendezési jogát, ám Santiagoban, ahol a torna döntő köre került volna megrendezésre, nem készült el az aréna, így ’58 ősze helyett a következő év januárjára halasztották el a VB-t. Ez bizony komoly bonyodalmat okozott az amerikaiaknál, mivel náluk ekkor mind az NCAA, mind pedig az AAU bajnokság javában tartott, holmi világbajnokság pedig nem boríthatta fel a menetrendjüket, így az olimpiai és világbajnoki címvédő a Fegyveres Erők csapatával képviseltették magukat a rendezvényen.

Itt bizony korántsem ért véget a kurta-furcsa történet, a csapat tagjai újsághirdetésre(!) jelentkezve kerülhettek be a bő keretbe, akiknek aztán tartottak egy válogatót. Ez ahhoz képest, hogy a Team USA eredetileg ki sem akart állni a VB-re, jelentős előrelépésnek számított. Mindezek után 1958 decemberében 24 fiatal katona gyűlt össze az Andrews Légi Erő Bázison, akik közül egy sem érte el a 195 centis magasságot(!). Ha ennyi balszerencse nem lett volna elég az amiknak, a két legjobb csapatba került játékosuk komoly sérülést szedett össze egy nappal a Chilébe indulás előtt. Az ’56-ban az olimpiai aranyérmes gárdának is oszlopos tagja, Robert Jeangerald eltörte a kezét, Eddie White ugyan szintén elutazott a válogatottal, de pályára sem léphetett.

Folytatjuk sorozatunkat, melyben az NBA-ben valaha megfordult európai játékosokat vesszük sorra. Az előző részben a nagy jugoszláv aranygeneráció berobbanásával fejeztük be, most a ’92-ben draftoltaktól kezdődően emlékezünk meg az öreg kontinensről érkezőekről.

1992-ben csupán a második körben, a 43-as cédulával a Golden State Warriors kiválasztotta a jugó (később szerb állampolgár) Predrag „Sasha” Danilovic-ot, akinek már ekkor is jól csengő neve volt Európa szerte, ám Oaklandben nem tartottak rá igényt és a Miami Heat csapatához cserélték játékjogát. A fiatal hátvéd/bedobó csupán ’95-ben tette át székhelyét a tengerentúlra, 25 évesen háromszoros Európa bajnoknak, háromszoros olasz és egyszeres jugoszláv aranyérmesnek, illetve Euroliga győztesnek mondhatta magát, nem akármilyen ajánlólevele volt tehát az NBA-be érkezéshez.

A ’95 – ’96-os – (újonc) szezonban nem is okozott csalódást átlagaival, 13,4 pontot dobott és 44 százalékkal értékesítette a triplákat, ám sérülékenysége miatt csupán 19-szer állhatott Riley edző rendelkezésére, egy kivétellel mindig kezdő is volt. Második és egyben utolsó amerikai szezonjában 43 találkozón kapott lehetőséget a Heat-ben, majd elcserélték Dallasba, ahol új szárnyakat kapott, 13 Mavs mezben lejátszott mérkőzésén 16,6-es átlagra volt képes, ám megint jött egy fránya sérülés, melynek az lett a következménye, hogy többet nem szerepelt a ligában, helyette korábbi sikereinek helyszínére, Bolognaba ment vissza. A Virtus Kinder-rel megtalálta számításait, még egy Euroligát nyert ’98-ban. A ’96-os Olimpián a Dream Team 3. mögött a Jugoszláv válogatottal ezüstérmet nyert, ’97-ben pedig negyedszer is Európa bajnok lett. Csodálatos pályafutás áll mögötte, ám sajnálatos módon kicsit hasonló érzéseink lehetnek vele kapcsolatosan, mint Dino Radja-val, mert ő sem volt képes kiteljesedni az NBA-ben, annak ellenére sem, hogy bizonyította, hatékony játékra képes a világ legerősebb bajnokságában is.

1956 nem csak a magyar nemzet történetében fontos dátum, de az amerikai kosárlabdázás históriájában is neves évszámnak számít. Miután már a világbajnoki címet is sikerült elhódítania az addig minden Olimpiát megnyerő sportágalapítóknak, az elvárások csak nőttek velük szemben, ráadásul a politikai helyzetnek köszönhetően a szovjetek megleckéztetése egy fél világ álma volt, amire ugyancsak ők voltak egyedül képesek.

A négy évvel korábbihoz képest átstrukturálták a játékos kiválasztást, ez az Amerikia Olimpiai Kosárlabda Bizottság tagösszetételének megváltoztatásával kezdődött. Az AAU bajnokság és az NCAA egyaránt hat-hat képviselőt delegálhatott, az Amerikai Fegyveres Erők pedig négy taggal lehettek jelen a testületben. A Melbourne-i Olimpiára történő válogató tornán az AAU két döntőse, illetve az NCAA All-Star csapata és a Fegyveres Erők válogatottja vehettek részt.

Az NBA Európából érkező kosarasait sorra véve elérkeztünk 1989-hez, amikor is a Drafton kiválasztották az Euroliga döntőjének legértékesebb játékosát, azaz a horvát Dino Radja-t. A Jugoszláv aranygeneráció egyik legképzettebb, de ugyanakkor talán legkevésbé ismertebb tagja a Boston Celtics vezetőinek tetszett meg, ezen a játékos kiválasztón a második kör 40-es számú cédulájával is ilyen értéket tudtak megkaparintani. Számos elődjéhez hasonlóan Radja sem kezdte meg rögtön amerikai karrierjét, az akkori csapatából, az Európa trónjára kétszer is felülő Jugoplastika Splitből előbb a Virtus Romaba igazolt, majd csak ’93-ban tett át székhelyét Bostonba. Az ekkor teljesen újjáépülő Celticsnek azonnal egyik alappillére lett, 15,1 pont és 7,2-es lepattanó átlagokat produkálva beválasztották a legjobb újoncok második ötösébe.

Következő idényére már nagyrészt kezdőként számoltak vele, meghálálva a bizalmat, javítani tudott ezeken a számokon, sőt, ’95 - ’96-ban hajszál híján 20-10-es szezont hozott, egészen pontosan 19,7 pontot és 9,8 lepattanót átlagolt. Sajnálatos módon a ’96 – ’97-es, azaz negyedik szezonja lett az utolsó ebben a bajnokságban, egy tranzakció keretében el akarták küldeni Philadephiaba, de a fizikai teszten elbukott, nagy valószínűséggel emiatt távozott Európába, a Panathinaikos együtteséhez. Rövid, de nagyon termékeny NBA karrierje miatt nem eléggé ivódott a köztudatba, véleményem szerint nagyon nagy vesztesége lett a ligának távoztával.

Mindig is rajongtam a történelemért. Lenyűgöztek a piramisok, Nagy Sándor, Róma története. A kosárlabda szeretetét még korábban, körmendiként mondhatni az anyatejjel szívtam magamba. Egyértelmű volt, mikor először kapcsolatba kerültem az NBA-vel, hogy szereznem kell egy könyvet a liga történetéről. Meg még egyet. Akkoriban az internet nem volt több egy csikorgó-nyikorgó doboznál az iskola könyvtárában, mely épp csak behozta az nba.com-ot, mire menni kellett a következő órára.

Emlékeim szerint, az első NBA meccs, amit láttam, egy Boston-Chicago meccs volt, egy már megszűnt adón (TV3, télen-nyáron). Ha nem is ez volt az első, ez hagyta bennem a legmélyebb nyomot. Talán 1997-ben lehetett, Jordan még játszott, a Celtics meg egy fiatal csapat volt Pitino vezetése alatt. Billups akkor volt újonc, tényleg 1997 volt. Ron Mercer, Andrew DeClercq, Walker. Szóval ez a halom fiatal végül megnyerte a meccset, egész végig letámadást alkalmazva, mely az utolsó támadások egyikéig nem okozott többet némi zavarnál. Aztán egy labdaszerzés, majd kosár, amivel fordítottak, és végül meg volt a meccs, ez élesen él bennem a mai napig. Ekkor szerettem bele végérvényesen a Celticsbe. Mit ne mondjak, három évvel ezelőttig hálátlan szerető volt :)

Az újra megnyert Olimpia után két évvel, vagyis 1954-ben jött a következő kihívás, azaz a második Férfi Kosárlabda Világbajnokság, amit az elsőhöz hasonlóan Dél-Amerikában rendeztek meg, ez esetben Brazíliára és Rio de Janeiro városára esett a FIBA vezetők választása. A történethez hozzá tartozik, hogy eredetileg Sao Paoloban rendezték volna a nemes eseményt, mivel a város 400. születésnapját ünnepelte abban az évben, de az időjárás annyira megrongálta a létesítményeket, hogy végül más helyszínt kellett keresni.

A torna létszáma növekedett a négy évvel korábbihoz képest, igaz, összesen két csapattal, ugyanis a Keleti Blokk országai nem vettek részt az eseményen vízum problémák következtében, ráadásul az Izrael állam létét el nem ismerő Egyiptom is visszalépett a VB-től. Így továbbra is maradt az amerikai kontinens túlsúlya, ami a mezőny csapatait illeti, hét válogatott szerepelhetett ebből a régióból, mellettük három ázsiai és két európai ország csapata versengett az érmekért.

Az NBA-be érkező európai játékosokat vesézve eljutottunk 1987-ig, amikor is már teljesen természetes volt, hogy a legtehetségesebb tengeren inneni kosarasok játékjogát lefoglalták az aktuális NBA draftokon. Viszont egy újabb mérföldkőhöz érkeztünk 1988-ban.

Az első kör második választásával a „zsákoló hollandi”, azaz Rik Smits kelt el. Újdonsült csapata az Indiana Pacers bizony bátrat húzott ezzel a választással, ugyanis Smits a nem túlzottan neves New York-beli Marist Főiskola tanulója és valaha volt legjobb főiskolai kosarasa volt ez idő tájt, arról nem is beszélve, hogy nem éppen kosaras nemzetből származott. Ellenben a 224 centire nőtt óriás 11 meccs után a mélyvízbe került. Eredetileg ugyanis csere szerepkörben számítottak volna rá, viszont jött Steve Stipanovich borzasztó sérülése és az újonc Rik attól kezdve kirobbanthatatlan tagja lett a kezdőötösnek. Első szezonjában 11,7-es pont, illetve 6,1-es lepattanó átlagokkal jelezte, nem volt mellényúlás kiválasztása. Beválasztották a legjobb újoncok ötösébe, a következő idényben pedig már Reggie Miller után a csapat második opciójává vált, 15,5-öt átlagolva, ráadásul magassága ellenére rendkívül fordulékonynak számított és finom csuklóval volt megáldva. A harmadik, illetve negyedik szezonjában visszaesett a teljesítménye, igaz nem számottevően. Ezt gyakori apróbb lábsérüléseinek lehet betudni, ellenben ezek sem akadályozták meg a holland óriást abban, hogy karrierje mind a 12 szezonjában tíz pont felett átlagoljon.

Tíz név, tíz játékos, akit mindenki ismer, aki kicsit is követte az elmúlt tíz évben az NBA-t: Charles Barkley, Karl Malone, John Stockton, Patrick Ewing, Reggie Miller, Shawn Kemp, Dominique Wilkins, Tim Hardaway, Penny Hardaway és Chris Mullin. Vannak köztük All-Starok, Hall of Fame-tagok, Dream Team tagok, és van még egy közös tulajdonságunk: egyikük sem nyert soha gyűrűt. Ebben a bejegyzésben nem velük, hanem tíz másik játékossal ismerkedünk meg. Olyanokkal, akiknek van gyűrűjük (akár több is), noha elég keveset kellett tenniük érte. Őket csak úgy hívjuk: a potyautasok.

A XX. század derekán rohamléptekkel fejlődött a kosárlabda, miután két Olimpiát is rendeztek szeretett sportágunkban, London-ban, 1948-ban megfogalmazódott a gondolat, hogy az új és nagyon népszerű labdajátékban a foci világbajnokságok mintájára kellene egy kosár VB-t is rendezni. Nem is hezitáltak sokat a FIBA (Nemzetközi Kosárlabda Szövetség) vezetői és 1950 októberének végére ki is írták az első Férfi Kosárlabda Világbajnokság viadalát. Ennek helyszíne az argentin Buenos Aires lett. Már ekkor elhatározták, hogy mindig két Olimpia között rendezik a VB-ket, szintén négy évenként a páros esztendőkben. A következő fontos kérdés az volt, hogy kik szerepelhetnek majd a rangos viadalon. Nos, a határozat szerint az Olimpia három érmese, illetve Európa, Dél-Amerika, illetve Ázsia két-két legjobb csapata kapott indulási jogot, természetesen a házigazdákon kívül. Tegyük gyorsan hozzá, Argentína volt az egyetlen ország, aki jelentkezett a rendezés jogáért.

Első írásunkban megnéztük, kik voltak az első fecskék, akik Európából indulva rövidebb vagy hosszabb NBA karrierbe kezdtek. Eljutottunk a 85-ös draft osztályig, most pedig tovább vizsgáljuk évről évre, kik kaptak bizalmat és lehetőséget kontinensünkről indulva a nyolcvanas évek második felétől kezdődően.

Az 1986-os drafton igai nagyágyúk keltek el, olyanok, akik az évtized közepén Európa legmeghatározóbb fiatal kosarasai voltak és hazájuk bajnokságában pattogtattak. Az első kör 24. választásával elkelt Arvydas Sabonis, aki akkor a Szovjetúnió legnagyobb kosaras reménysége volt és az Euroliga meghatározó együttesében, a Zalgiris Kaunas-ban játszott. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már az egy évvel korábbi draft 77. választásával lefoglalta játékjogát az Atlanta Hawks, de mivel Sabonis 21 év alatti volt ekkor, a liga korabeli szabályzata szerint tilos volt kiválasztása, így elvették a Hawks-tól a játékjogát, így kerülhetett a következő évben újra a börzére.) Viszont a nagy Arvydas ennek az évnek tavaszán súlyos achilles sérülést szenvedett, ennek ellenére kelt el a játékos kiválasztón. Habár Sabonis sérülését Portland-ben kezelték a Blazers szakemberei, ráadásul már edzeni is elkezdett a csapattal, a Szovjetúnió nem engedte őt játszani a ligában egészen 1989-ig, az ekkorra Olimpiai bajnokká avanzsáló center végül csak 1995-ben tette át székhelyét a ligába. Mivel az már egy teljesen másik korszak volt a most vizsgált időszakunkhoz képest, ezért Sabonis pályán töltött időszakát egy későbbi írásunkban fogjuk elemezni.

Amikor a szezon végefelé kiosztják az egyéni díjakat, David Stern olyan emberek neveit említi meg, akikről (1-2 kivételtől eltekintve) nem ugrik egy nagy tömés vagy top10 a Youtube-ról. Legtöbbször egy halvány emlék dereng egy tavalyi díjkiosztásról, vagy még annyi sem. Hajtás után azonban kiderül majd, hogy nem véletlenül hívják a díjakat úgy, ahogy.

Kezdjük a sort rögtön Larry O'Briennel, akiről talán a legfontosabbat, a bajnoki trófeát nevezték el - pedig 55 évesen még annyi köze volt a basketballhoz, mint Iversonnak a önzetlen játékhoz. O'Brien igazi nehézsúlyú politikus volt, Kennedy és Johnson elnök választási kampányát vezette, utóbb mindkettejüknek elnöki tanácsadója lett. Alapítója Elnöke volt a DNC nevű, köztiszteletnek örvendő demokrata párti szervezetnek. Amikor 1972 egyik éjjelén a DNC washingtoni központjában elfogtak néhány betörőt, akik elsősorban O'Brien irodájában kutakodtak, még kevesen gondolták, hogy a behatolók Nixon elnök emberei. Ebből a betörésből robbant ki a Watergate-botrány, ami Nixon lemondásával végződött.

Olimpia – 1948 – London

Miután az első, 1936-os nyári játékok kosártornáját végtelenül simán nyerte az amerikai csapat, a világháború miatt 12 évet kellett várni a következő megmérettetésre. A játékok helyszíne London, ahol talán minden idők legnagyobb fórjával indulhattak a nem európai csapatok, lévén, hogy a háborús helyzet miatt nem igazán tudták fejleszteni a játékukat, ez pedig egy ilyen feltörekvő sportág esetében borzasztó nagy hátrányt jelenthetett.

Az első részben már kifejtettük, hogyan és milyen módszerrel szedték össze a Team USA tagjait, illetve vezetőit. A folyamat mai szemmel teljesen egyedinek tűnhet, viszont a XX. század közepén hatékonynak bizonyult. Ennek megfelelően az Amerikai Olimpiai Kosárlabda Bizottság a ’36-ossal megegyezően 13 tagból állt és ezúttal is az ő kezükben volt a csapat összetételének joga. Viszont maga a válogató torna már más lebonyolításban zajlott, mint 12 évvel korábban, ezúttal 8 csapatot hívtak meg, akik torna rendszerben küzdhettek meg egymással, játékosaik pedig a válogatottba kerülésért. (Közbevethetjük, hogy ekkor már egy éve ment az NBA jogelődje a BAA, viszont az olimpia szellemében csak amatőr státuszú játékosokból válogathattak az arra illetékesek.) Így az AAU bajnoksága három, az NCAA kettő, az NIT (Nemzeti Meghívásos Bajnokság), a NAIB (Nemzeti Főiskolák közötti Kosárlabda Szövetség) és a YMCA egy – egy csapattal képviseltette magát a viadalon.

Várhatóan heti rendszerességgel jelentkező CsereBere rovatunkban csak és kizárólag játékosmozgásokról (és ezekkel kapcsolatos pletykákról, hírekről) lesz szó. Mivel az igazi trade-time még odébb van, elemzésekkel és különféle listák összeállításával múlatjuk tesszük tartalmassá a hétköznapokat. Ma csokorba szedjük a 2000-es évek tíz olyan cseréjét, melyek jelentősen megváltoztatták egy-egy franchise életét,  vagy csak egyszerűen valamelyik (esetleg mindkét) fél nagyon csúnyán benézte. A cseréket a csapatok akkori döntéshozóinak szemével értékeljük és jellemezzük. A képválasztás nem véletlen...

Aki manapság az észak-amerikai profi liga, ismertebb nevén az NBA küzdelmeit nyomon követi, szinte minden csapatban találkozik európai játékossal. Nem volt ez mindig így.

Gyakorlatilag az utolsó három évtizedet tekinthetjük 1-1 lépcsőfoknak, ha a megjelenésüket, áttörésüket szeretnénk górcső alá venni.
Első írásunkban az öreg kontinens játékosainak megjelenésének időszakát, azaz 80-as évek NBA-jét vizsgáljuk meg.

Mielőtt a BEK (Bajnokcsapatok Európa Kupája, a mai Euroliga elődjének tekinthető) korabeli sztárjátékosai megjelentek a tengerentúli draftokon, egészen elképesztően kevesen próbáltak (próbálhattak) szerencsét az NBA-ben. Ha eltekintünk az első két európai születésű, de már Amerikában felcseperedő „úttörőtől” – az érdekesség kedvéért egyikük a német Frido Frey, aki a ’46 - ’47-es szezonban a New York Knicks-et erősítette, másikuk az első Brit földön született NBA játékos, Christopher Harris, aki a St. Louis Hawks, majd a legendás Rochester Royals sportolója volt az 1955 – 1956-os idényben – akkor Swen Nater-rel találkozunk, mint az első „igazi” európai képviselője a bajnokság történelmének.

1. rész – Olimpia, 1936, Berlin

Aki az idei Törökországban megrendezett férfi kosár vb-t figyelemmel kísérte, igazi ízelítőt kaphatott abból, hogy milyen is az, ha az amerikaiak egy, a lehetséges legerősebbtől jócskán gyengébb csapattal indulnak egy világversenyen, ám nagyon is komolyan veszik azt. A fiatalabbakban felmerülhet a kérdés, hogy egy ország válogatottja hogyan képes (néhány kivételtől eltekintve) a gyakorlatilag harmadik számú csapatával világbajnokságot nyerni. Cikksorozatunkban végigvesszük, hogy a sportág atyjai hogyan is verték rommá a világot az Olimpiákon, illetve világbajnokságokon hosszú évtizedeken keresztül, milyen váratlan meglepetések érték őket több alkalommal is, de elemezzük, hogy miért ért véget a Dream Team korszak, majd hogyan is sikerült felülkerekedni a problémákon és visszaszerezni a dicsőséget.

Minden az első olyan Olimpiával kezdődött, ahol férfi kosártornát is rendeztek. 1936-ban Berlinben rögtön 23(!) csapatos versengés folyt a dicsőségért. A csapatsportágakat tekintve a legtöbb ország ebben a versenyszámban mérte össze tudását. Akármilyen hihetetlennek is hangzik, de nyolc nap alatt lezavarták a viadalt. Mai fejjel teljesen elképzelhetetlen viszonyok közt folyt a lebonyolítás, szabad ég alatt, fűvel borított teniszpályákat felhasználva a kosárpályák kialakításához. Mindez természetesen számos veszélyt és zavaró tényezőt rejtett magában, ami a döntőn csúcsosodott ki, de erről bővebben majd csak a későbbiekben.