Augusztus 25-én lett 40 éves Robert Horry, aki az egyetlen olyan játékos, akinek legalább 7 bajnoki címe van és nem az 1960-as évek Boston Celtics-ében pattogtatott. 'Big Shot Rob' ráadásul az NBA históriájának egyetlen olyan kosarasa John Salley mellett, aki három különböző klubbal is felért a trónra. Aki azt hinné, hogy csak jókor volt jó helyen, hatalmasat téved! Vannak olyan játékosok, akik a végjátékokban élnek leginkább - ezek általában a legnagyobb nyerő típusú sztárok jellemzői, meg vannak olyanok, akik igazán sokat nem tesznek hozzá a csapatteljesítményhez a hajrák előtt, ám az utolsó negyedekben, percekben, másodpercekben kíméletlenül beverik azt az egy-egy triplát vagy duplát, ami rájuk van kijátszva. Ez utóbbiból nagyon kevés van, Robert Horry volt az egyik, ha nem a legnagyobb közülük.

Elolvasom »

Hiába van holtszezon, nem akármilyen napok ezek az egyetemes kosárlabdát és annak történelmét tekintve. Azok után, hogy 23-án egy jelenkori nagyság ünnepelte a születésnapját, 24-én a közelmúlt egyik legnagyobb ászát, a mindenkori végjátékhőst, Reggie Millert köszönhettük, mivel aznap lett 46 esztendős. Az Indiana Pacers legendája egészen kivételes figurája volt a ligának, a hozzá kapcsolódó legemlékezetesebb momentumokat pedig lehetetlen megunni.

Elolvasom »

A mai napon egy legendás irányító, egy régi vágású veterán, egy egykori nagy közönség kedvenc, valamint egy "jómunkásember" ünnepli születésnapját, róluk emlékszünk meg és persze nem feledkezünk meg napjaink egyik legnagyobb európai üstököséről sem, aki nem aprózta el a litván felnőtt válogatottbeli bemutatkozást. A főszerepben: Bob Cousy, Derek Fisher, John 'Hot Rod' Williams, Joel Anthony és Jonas Valanciunas!

Elolvasom »

Ahogy arról már a reggeli posztunkban esett szó, a '90-es évtized közepétől már olyan játékosok kerültek ki Európából az NBA-be, akiknek egy kitaposott ösvényen keresztül kellett kijutniuk a ligába és gyakorlatilag a teljes pályafutásukat a tengerentúlon töltötték. Elődeik jó hírének köszönhetően megkapták a bizalmat a draftokon - ez volt akinél előny, de volt, akinél hátrányt jelentett. Annyi biztos, hogy sok szép percet szerzett az NBA-rajongóknak ennek a draftosztálynak az európai részlege!

Elolvasom »

Egy régi sorozatunkat elevenítjük fel a holtszezonban, az NBA-ben eddig megfordult összes európai játékost bemutató rovatunkat folytatjuk. Az eddigi hat rész során eljutottunk az első fecskéktől a '90-es évek középéig és megállapítottuk, hogy a szépen lassan kitaposott ösvényen keresztül járható lett az út, akkoriban már rendszeresen nyúltak az öreg kontinens fiatal ígéreteihez a tengerentúlon is. A mai epizódban olyan profikkal találkozhatunk, akik közül többen még manapság is a ligában pattogtatnak, némelyikük ráadásul igazi sztárrá vált az Egyesült Államokban. Itt húzható meg az a határ, mely után már többnyire olyan európai kosarasok érkeztek az amerikai profiligába, akik gyakorlatilag az egész felnőtt karrierjüket az NBA-ben töltötték és itt váltak igazán felnőtt játékossá – nem úgy, mint elődeik, akinek még bizonyítaniuk kellett hazájukban, illetve a nemzetközi versenyeken annak érdekében, hogy el tudjanak jutni a világ legerősebb kosárlabda bajnokságába.

Elolvasom »

2000. augusztus 3-án azt gondolhatta a kosárvilág, hogy Orlandoban összeállt az évtized egyik leendő legmeghatározóbb csapata. Közben senki sem figyelt Detroitra, ahol nem lehetett előre látni, hogy valami nagy dolog lesz készülőben. Pedig így történt. A következő négy évben minden tökéletesen fordítva történt a várakozásokhoz képest, a Pistons bajnok lett, a Magic pedig atomjaira hullott és a pokol legmélyebb bugyrait járta meg. Lehet, hogy nem csak Grant Hill, Tracy McGrady és Ben Wallace váltottak csapatot, hanem emberi sorsok is? Ez a kissé a realitástól elrugaszkodott feltevés bizonyára túlzónak tűnhet, de a tények hátborzongatóan hatnak.

Elolvasom »

Rendhagyó epizóddal jelentkezünk a mai napon, hiszen a rovat történetében másodszor egy teljes mozira invitálunk meg benneteket! Akik szorosabban követik a nemzetközi kosárlabda életet tudhatják, a valaha volt egyik legfantasztikusabb kosaras generáció egy sajnálatos háború miatt kellett, hogy szétszakadjon, pedig a Toni Kukoc, Vlade Divac, Drazen Petrovic, Dino Radja fémjelezte jugoszláv aranygeneráció egyben maradása esetén a '90-es években még az igazi Dream Team csapatoknak is lehetett volna egy méltó kihívója az olimpiákon, világbajnokságokon. Sajnálatos módon egy szörnyű tragédia is köbe szólt, így nem tudhatjuk meg, mi lett volna, ha...

Elolvasom »

Egy borzasztó emlékű olimpiai döntő után kellett felocsúdnia az amerikai sportvezetésnek, bár megtanulhattuk a korábbi epizódokból, hogy a világbajnokságokat messze nem vették annyira komolyan az Egyesült Államok illetékes szakvezetői, mint az olimpiákat. 1974-ben „visszaköltözött” a VB az amerikai kontinensre, hiszen Puerto Rico kapta meg a rendezési jogot. A helyzet amerikai szemszögből nem volt egyszerű, a valaha volt legfiatalabb válogatottal kellett nekivágni a kalandnak, a riválisok viszont nem vették félvállról a viadalt, az olimpiai bajnok szovjetek és a címvédő világbajnokok, azaz a jugoszlávok is mindent elkövettek azért, hogy megszerezzék a legfényesebb medált San Juan városában. Arról nem is beszélve, hogy a korábbi világbajnokságokon minden alkalommal komoly előnyt jelentett a hazai pálya.

Az Egyesült Államok férfi kosárlabda válogatottjának históriáját bemutató sorozatunk egy hosszabb szünet után folytatódik. Nem is lehetne érdekesebb témánk erre az alkalomra, mint a sporttörténelem egyik legemlékezetesebb drámája, azaz a Münchenben rendezett 1972-es Olimpia! 36 évvel a berlini játékok után, melyen először szerepelt a kosárlabda, mint hivatalos sportág, a Team USA még mindig veretlen volt az olimpiák történelmében. Noha a köztes megmérettetéseket, azaz a világbajnokságokat nem vette véresen komolyan az amerikai sportvezetés, de az akkor már hétszeres címvédő tengerentúliak minden erejüket és értéküket igyekeztek összeszedni a közelgő viadalra, bár Bill Walton személyében volt egy nagy hiányzójuk is.

Vendégszerzőnk, Dézsi Attila (Dézsa) ajánlója:

Világjárók, túrakedvelők FIGYELEM! A világ egyes pontjainak bejárásánál vannak olyan fontos szempontok, amiket sohasem szabad elfelejteni. Utazás előtt minden nevezetességnek utána kell nézni, nehogy hazaérve valaki rákérdezzen, hogy ezt, meg ezt láttátok-e. Ne gondoljuk azt, hogy egyes helyeknek csak történelmi, művészeti, gasztronómiai és természeti jelentőségei lehetnek. Sportban is gondolkodjunk néha. Vannak tervezett nemzetközi mérkőzések, de jelentős nevezetességű épületek, műemlékek és közterületek is.

Volt szerencsém elutazni munkahelyi kiküldetésben Zágrábba, Horvátország fővárosába. Ha alaposan átgondoljuk, akkor rájövünk, hogy szomszédos országként nem egy lehetetlenség oda eljutni. A letenyei határtól kb. 80 km-re fekszik, és autópályán eltéveszthetetlen az útirány. Ha valaki a horvát tengerpartot célozza meg, akkor ajánlom neki, hogy egy napot érdemes eltölteni a fővárosban, persze ez a hely nem vetekedhet az Adriai-tenger látványaival, szigeteivel és ajándékaival.

Vendég szerzőnk, egyben kommentelőnk, Kazamér Zsolt (deng09) segítségével felvezetjük a közelgő korosztályos kosár VB-t:

Az NBA kollektív szerződése a játékos szakszervezettel június 30-án lejár és azt egyelőre nem tudni, hogy lesz-e következő szezon vagy sem. Egy valami azonban június 30-án veszi kezdetét, ez pedig nem más, mint az U19-es férfi kosárlabda-világbajnokság, aminek ez alkalommal Lettország ad otthont. Az NBA nyári ligáit ugyan lefújták, de szerencsére nem maradunk nyáron sem minőségi játék nélkül.

Elolvasom »

Visszatérünk az eredeti kerékvágásba és a rovatunkban megemlékezünk a nagy évfordulókról, születésnapokról. Mára is jutott bőven nagy név és jelentős esemény. Dikembe Mutombo és Willis Reed is június 25-én ünneplik születésnapjukat, a San Antonio Spurs pedig először lett bajnok története során 1999-ben ezen a napon. Természetesen a draftról is közlünk egy összeállítást, jelesül Kyrie Irving nagy napját mutatjuk be!

Elolvasom »

A kosárpályák legendás virtuóza 'Pistol' Pete Maravich ma ünnepelné születésnapját, Clyde Drexler szintén június 22-én látta meg a napvilágot. Rajtuk kívül megemlékezünk a Rockets és a Knicks '94-es 7. meccséről, illetve Scottie Pippen draftolásáról.

Elolvasom »

George Mikan, a Lakers legendája ma lenne 87 esztendős, a Celtics tegnap ünnepelte 2008-as bajnoki címének évfordulóját, a Mavericks pedig hazavitte frissen szerzett trófeáját!

Elolvasom »

Mai videóposztunkban az a Kareem Abdul-Jabbar lesz az egyik főszereplő, aki 36 évvel ezelőtt ezen a napon költözött Los Angelesbe, valamint évekkel később szintén június 16-án kötött egy álomszerződést. Természetesen nem feledkezünk meg a születésnapos Rick Adelman-ről sem, valamint visszaidézzük a '96-os finálé utolsó ütközetét.

Elolvasom »

Amikor ezt a rovatot szerkesztjük, mindennap megnézzük, mi történt az adott nap a kosárvilágban a korábbi években. Jómagam kisebb sokkot kaptam, hogyan sűrítek majd ennyi emlékezetes eseményt egy posztba. Jordan és a Bulls talán két legemlékezetesebb győzelme született június 14-én, ezen a napon ért a csúcsra minden idők legrosszabb kiemeltjeként diadalmaskodó csapata, és akkor még meg sem említettük a finálék históriájának egyik leghíresebb dobását (Vinnie Johnson - Pistons), vagy a 40 éves Abdul-Jabbar felejthetetlen performanszát. És ha már LeBron James, akkor a 2007-es döntő is éppen négy éve ért véget... Jó szórakozást!

Elolvasom »

A minisorozat folytatódik, mégpedig egy olyan nagydöntő visszaidézésével, melyhez kísértetiesen hasonlít az idei finálé, legalábbis eddig a pontig. Tavaly a nyugati első kiemelt Los Angeles Lakers végig érvényesíteni tudta a papírformát és Kobe-ék beverekedték magukat a döntőbe. Ám a másik oldalon egy sokkal kevésbé várt ellenfél jött velük szembe, hiszen a Boston Celtics csupán a negyedik helyen kullogott be a rájátszásba. Ott viszont varázsütésre feltámadtak és sorra verték erősebbnél erősebb riválisakat. Sorrendben Wade és a Heat (4 - 1), a LeBron húzta Cavaliers (4 - 2) majd a Howard fémjelezte Magic (4 - 2) is kapitulált ellenük. A lendület majdnem kitartott a finálé végéig, de csak majdnem.

Elolvasom »

Miközben javában folyik az idei finálé, nem árt megemlékeznünk az igazi klasszikus döntőkről sem. Minisorozatunk harmadik epizódjában egy olyan döntőt elevenítünk fel, ahol a hat lejátszott mérkőzésből ötön az éppen aktuális vendég alakulat nyert. 1993-ban az alapszakasz-győztes Phoenix Suns igencsak szépreményű társaságnak számított. Náluk volt az aktuális MVP, Charles Barkley, illetve olyan erejük teljében lévő fiatalok, mint Kevin Johnson vagy Dan Majerle igyekeztek élni karrierjük addigi legnagyobb esélyével. Ám kitolt velük a történelem, az éppen kétszeres címvédő Chicago Bulls - az ő szemszögükből - rosszkor volt rossz helyen...

Elolvasom »

Az utóbbi időben nincs annyi jó becenév az NBA-ben, mint hajdanán, amikor kis túlzással az utolsó kispadmelengetőnek is találtak valami jól hangzót. Ezért szétnéztünk kicsit, hogy a klasszikus időkben hogyan is ment ez.

Láthattok rovatunk mai epizódjában egy olyan kosárlegendát, aki előbb csúnyán megbukott az élet vizsgáján, majd igyekezett tanulni hibáiból, megmutatjuk, hogyan jutott be a Konferencia-döntőbe a Heat és a Bulls, megnézzük a hét legszebb jeleneteit és nem utolsósorban itt van nekünk a liga legtöbb alapszakasz mérkőzését nyerő trénere!

Elolvasom »

Újabb, korábban bajnokesélyesnek tartott gárda hozta magát szinte lehetetlen helyzetbe - avagy a másik oldalról nézve a Miami Heat három szöget már bevert a Boston Celtics koporsójába, ma pedig hazai környezetben az utolsó, negyediket is hozzátehetik. Hogy miben bízhat a tavalyi döntős gárda? Abban, hogy előttük már nyolc másik csapat tudta véghezvinni a "lehetetlen küldetést", igaz, majd kétszáz próbálkozásból ez mondhatni, nem a legjobb arány. Nézzünk néhány olyan gárdát, melynek mégis sikerült!

Elolvasom »

Egy olyan éjjel után, melyen a nyolcadik kiemelt Memphis Grizzlies 4 - 2-es összesítéssel kiütötte az első körben a nyugati első San Antonio Spurst, nem is lehetne más dolgunk, mint felidézni az NBA történelmének ehhez hasonló másik három hőstettét!

Elolvasom »

Miután Mexikóban újra felült a kosárvilág trónjára a Team USA, az 1970-es Világbajnokságon kellett volna bizonyítaniuk, hiszen a FIBA világversenyeken  az utóbbi időben rendre leégtek, igaz, ahogy már a korábbi írásokból is kiderült, messze nem fektettek annyi energiát ezek megnyerésébe, mint az Olimpiákba. Ráadásul a torna először költözött el Dél-Amerikából, ezúttal Jugoszlávia kapta meg a rendezési jogot. Most még merészebb volt az amerikai vezetés, mivel csak főiskolások és egyetemisták kerültek be a keretbe, ráadásul a 17(!) esztendős Bill Walton személyében egy középiskolás játékosa is volt az Egyesült Államok gárdájának.

Elolvasom »

Sorozatunkkal elérkeztünk 1968-hoz, mikor is Mexikóban került megrendezésre az Olimpia. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a korábbi hat nyári játékokon veretlenül végigmenetelő, 6-szoros címvédő nem számított a torna fő esélyesének. Akik követik írásainkat, tudhatják, hogy az egy évvel korábbi Világbajnokságon csúnyán leszerepelt a Team USA, de nem ez volt a fő oka annak, hogy a Szovjetuniót és Jugoszláviát is erősebbnek tartották náluk.

Elolvasom »

Kommentelő vendégszerzőnk, Dézsi Attila (Dézsa) összefoglalójának második részében megismerkedhetünk tíz további olyan, All-Start maximum a lelátóról látott sportemberrel, akik teljesítményük alapján megérdemelték volna legalább egyszer a behívót.

Minden All-Star Gála előtt-közben-után téma, hogy ki miért, és ki miért nem fért be a keretbe. Kommentelő vendégszerzőnk, Dézsi Attila (Dézsa) kétrészes monstre összefoglalójában 20 olyan játékost gyűjtött össze az NBA történelméből, akiket kicsit közelebbről megismerve csak a fejünket fogjuk: ha ez a teljesítmény nem volt elég, akkor mégis mi az elvárás egy All-Star játékossal szemben?

Ahogy az eddigi részekből már kiderülhetett, az amerikai kosárlabdázás számára a Világbajnokság nem volt említhető egy lapon az Olimpiával, a Team USA ennek megfelelően az 1967-es VB-re is véleményes keretek közt készült fel. Azok után, hogy négy évvel korábban nagyon kínosan leszerepeltek az amik, nem mondhatnánk, hogy túlzott erőfeszítéseket tettek volna a „világ rendjének helyreállításáért”.

A sportág történetének ötödik Világbajnokságát Uruguayban rendezték, egész pontosan Montevideoban. Az olimpiai bajnok enyhén szólva sem kapkodta el a felkészülést, New Yorkban mindösszesen 10 napot készült együtt a keret. A szövetségi kapitány az inkább a Légierőnél töltött időszaka miatt, mintsem a kosárlabda eredményei okán lett híres, ő nem volt más, mint Hal Fischer. Segítőjének Jim Gudger-t nevezték ki, róla annyit érdemes tudni, hogy 33(!) szezonon keresztül edzősködött az NCAA-ben, ekkoriban a Texas A&M Egyetem csapatát vezette.

Sorozatunkban elérkeztünk 1964-hez, ahhoz a dátumhoz, amit sokan a bukás évének predesztináltak az amerikai férfi kosárválogatott számára. Ebben az évben rendezték a soron következő Olimpiát Tokióban, a címvédő koránt sem a legjobb előjelekkel vehette fel a harcot a világ legjobbjaival. Egy évvel korábban úgy végeztek csupán negyedikként a VB-n, hogy igen tisztességesen felkészültek arra, ellentétben a korábbi Világbajnokságokkal. Megváltozott a küldöttséget kiválasztó testület, azaz az Amerikai Olimpiai Kosaras Bizottság összetétele, ezúttal 8 képviselője volt az AAU bajnokságnak, szintén ugyanennyi küldöttet delegált az NCAA, illetve négyet a Fegyveres Erők illetékes szervezete. A válogató tornán ez alkalommal három AAU All-Star csapatot, két NCAA válogatottat és egy a NAIA bajnokság legjobbjaiból összeszedett alakulatot engedtek versenyezni a játékosok kerettagságáért, úgy festett, hogy a kisebb átszerveződés, vérfrissítés meghozta a várt sikert.

Ahogy ígértük, ebben az epizódban jött el Arvydas Sabonis ideje! Egy korábbi részben részleteztük, milyen kalandos körülmények közt került végül Amerikába, most viszont arról lesz szó, hogy 1995-ös Portlandbe érkezése után mit tett le az asztalra. A litvánok óriása gyakorlatilag mindent megnyert ekkorra, még ’85-ben Európa bajnok, ’88-ban pedig Olimpiai bajnok lett, a Blazers-be igazolása előtti idényben pedig a Real Madrid-dal lett spanyol aranyérmes (másodszor) és Euroliga győztes, ő lett a Final Four MVP-je is. Hiába mondták róla, hogy ekkora már (leginkább korábbi sérülései miatt) túl volt a csúcson, első évadjában 14,5 pontot és 8,1 lepattanót átlagolva másodikként végzett az Év Újonca és a Legjobb Hatodik Ember választáson is, mellesleg 55 százalékkal tüzelt mezőnyből. Érdekesség, hogy a rájátszásban 23,6-re növelte a pont- és 10,2-re a pattanó átlagát. A ’96 – ’97-es évadban a kezdőbe került, ám játékideje nem haladta meg a 25 percet, elhasznált térdei sajnos csak ennyire adtak számára lehetőséget, mutatói kissé visszaestek (13,4 és 7,9), ám karrierje legjobb NBA szezonját produkálva ’97 – ’98-ban 16-ot dobott és 10 pattanót kapott le mérkőzésenként. Sőt, a bajnokság egyik legintelligensebb és legjobban passzoló centerének tartották a szakértők, ekkor egyébként 32 percet tölthetett átlagosan játékban, ami messze a legtöbb nála 7 amerikai éve alatt.

Az amerikai válogatott törtétét bemutató sorozatunkban elérkeztünk 1963-hoz, ekkor rendezték ugyanis a soron következő Világbajnokságot, a helyszín a már mindenki számára ismerős Brazília és Rio de Janeiro lett, ami nagyon kedves emlékeket ébreszthetett az aktuális olimpiai bajnokokban, hiszen ’54-ben itt lett először és addig utoljára világbajnok a válogatottjuk. Mi több, a nemzetközi versenyek fura lebonyolítási rendszere miatt az amik csupán egy héttel korábban fejezték be a Pán-Amerikai Játékokat, amit sikerrel abszolváltak, szintén ezen a helyszínen a hazaiakat elütve a végső diadaltól. Ennek ellenére a Fegyveres Erők, az AAU bajnokság, illetve az NCAA legjobb játékosaiból verbuvált alakulat több helyen is változott a hét nappal befejezett viadalon részt vett kerethez képes, igaz kulcsembereiket tekintve nem történt jelentős változtatás.