Egy régi sorozatunkat elevenítjük fel a holtszezonban, az NBA-ben eddig megfordult összes európai játékost bemutató rovatunkat folytatjuk. Az eddigi hat rész során eljutottunk az első fecskéktől a '90-es évek középéig és megállapítottuk, hogy a szépen lassan kitaposott ösvényen keresztül járható lett az út, akkoriban már rendszeresen nyúltak az öreg kontinens fiatal ígéreteihez a tengerentúlon is. A mai epizódban olyan profikkal találkozhatunk, akik közül többen még manapság is a ligában pattogtatnak, némelyikük ráadásul igazi sztárrá vált az Egyesült Államokban. Itt húzható meg az a határ, mely után már többnyire olyan európai kosarasok érkeztek az amerikai profiligába, akik gyakorlatilag az egész felnőtt karrierjüket az NBA-ben töltötték és itt váltak igazán felnőtt játékossá – nem úgy, mint elődeik, akinek még bizonyítaniuk kellett hazájukban, illetve a nemzetközi versenyeken annak érdekében, hogy el tudjanak jutni a világ legerősebb kosárlabda bajnokságába.

Elolvasom »

Ahogy ígértük, ebben az epizódban jött el Arvydas Sabonis ideje! Egy korábbi részben részleteztük, milyen kalandos körülmények közt került végül Amerikába, most viszont arról lesz szó, hogy 1995-ös Portlandbe érkezése után mit tett le az asztalra. A litvánok óriása gyakorlatilag mindent megnyert ekkorra, még ’85-ben Európa bajnok, ’88-ban pedig Olimpiai bajnok lett, a Blazers-be igazolása előtti idényben pedig a Real Madrid-dal lett spanyol aranyérmes (másodszor) és Euroliga győztes, ő lett a Final Four MVP-je is. Hiába mondták róla, hogy ekkora már (leginkább korábbi sérülései miatt) túl volt a csúcson, első évadjában 14,5 pontot és 8,1 lepattanót átlagolva másodikként végzett az Év Újonca és a Legjobb Hatodik Ember választáson is, mellesleg 55 százalékkal tüzelt mezőnyből. Érdekesség, hogy a rájátszásban 23,6-re növelte a pont- és 10,2-re a pattanó átlagát. A ’96 – ’97-es évadban a kezdőbe került, ám játékideje nem haladta meg a 25 percet, elhasznált térdei sajnos csak ennyire adtak számára lehetőséget, mutatói kissé visszaestek (13,4 és 7,9), ám karrierje legjobb NBA szezonját produkálva ’97 – ’98-ban 16-ot dobott és 10 pattanót kapott le mérkőzésenként. Sőt, a bajnokság egyik legintelligensebb és legjobban passzoló centerének tartották a szakértők, ekkor egyébként 32 percet tölthetett átlagosan játékban, ami messze a legtöbb nála 7 amerikai éve alatt.

Folytatjuk sorozatunkat, melyben az NBA-ben valaha megfordult európai játékosokat vesszük sorra. Az előző részben a nagy jugoszláv aranygeneráció berobbanásával fejeztük be, most a ’92-ben draftoltaktól kezdődően emlékezünk meg az öreg kontinensről érkezőekről.

1992-ben csupán a második körben, a 43-as cédulával a Golden State Warriors kiválasztotta a jugó (később szerb állampolgár) Predrag „Sasha” Danilovic-ot, akinek már ekkor is jól csengő neve volt Európa szerte, ám Oaklandben nem tartottak rá igényt és a Miami Heat csapatához cserélték játékjogát. A fiatal hátvéd/bedobó csupán ’95-ben tette át székhelyét a tengerentúlra, 25 évesen háromszoros Európa bajnoknak, háromszoros olasz és egyszeres jugoszláv aranyérmesnek, illetve Euroliga győztesnek mondhatta magát, nem akármilyen ajánlólevele volt tehát az NBA-be érkezéshez.

A ’95 – ’96-os – (újonc) szezonban nem is okozott csalódást átlagaival, 13,4 pontot dobott és 44 százalékkal értékesítette a triplákat, ám sérülékenysége miatt csupán 19-szer állhatott Riley edző rendelkezésére, egy kivétellel mindig kezdő is volt. Második és egyben utolsó amerikai szezonjában 43 találkozón kapott lehetőséget a Heat-ben, majd elcserélték Dallasba, ahol új szárnyakat kapott, 13 Mavs mezben lejátszott mérkőzésén 16,6-es átlagra volt képes, ám megint jött egy fránya sérülés, melynek az lett a következménye, hogy többet nem szerepelt a ligában, helyette korábbi sikereinek helyszínére, Bolognaba ment vissza. A Virtus Kinder-rel megtalálta számításait, még egy Euroligát nyert ’98-ban. A ’96-os Olimpián a Dream Team 3. mögött a Jugoszláv válogatottal ezüstérmet nyert, ’97-ben pedig negyedszer is Európa bajnok lett. Csodálatos pályafutás áll mögötte, ám sajnálatos módon kicsit hasonló érzéseink lehetnek vele kapcsolatosan, mint Dino Radja-val, mert ő sem volt képes kiteljesedni az NBA-ben, annak ellenére sem, hogy bizonyította, hatékony játékra képes a világ legerősebb bajnokságában is.

Az NBA Európából érkező kosarasait sorra véve elérkeztünk 1989-hez, amikor is a Drafton kiválasztották az Euroliga döntőjének legértékesebb játékosát, azaz a horvát Dino Radja-t. A Jugoszláv aranygeneráció egyik legképzettebb, de ugyanakkor talán legkevésbé ismertebb tagja a Boston Celtics vezetőinek tetszett meg, ezen a játékos kiválasztón a második kör 40-es számú cédulájával is ilyen értéket tudtak megkaparintani. Számos elődjéhez hasonlóan Radja sem kezdte meg rögtön amerikai karrierjét, az akkori csapatából, az Európa trónjára kétszer is felülő Jugoplastika Splitből előbb a Virtus Romaba igazolt, majd csak ’93-ban tett át székhelyét Bostonba. Az ekkor teljesen újjáépülő Celticsnek azonnal egyik alappillére lett, 15,1 pont és 7,2-es lepattanó átlagokat produkálva beválasztották a legjobb újoncok második ötösébe.

Következő idényére már nagyrészt kezdőként számoltak vele, meghálálva a bizalmat, javítani tudott ezeken a számokon, sőt, ’95 - ’96-ban hajszál híján 20-10-es szezont hozott, egészen pontosan 19,7 pontot és 9,8 lepattanót átlagolt. Sajnálatos módon a ’96 – ’97-es, azaz negyedik szezonja lett az utolsó ebben a bajnokságban, egy tranzakció keretében el akarták küldeni Philadephiaba, de a fizikai teszten elbukott, nagy valószínűséggel emiatt távozott Európába, a Panathinaikos együtteséhez. Rövid, de nagyon termékeny NBA karrierje miatt nem eléggé ivódott a köztudatba, véleményem szerint nagyon nagy vesztesége lett a ligának távoztával.

Az NBA-be érkező európai játékosokat vesézve eljutottunk 1987-ig, amikor is már teljesen természetes volt, hogy a legtehetségesebb tengeren inneni kosarasok játékjogát lefoglalták az aktuális NBA draftokon. Viszont egy újabb mérföldkőhöz érkeztünk 1988-ban.

Az első kör második választásával a „zsákoló hollandi”, azaz Rik Smits kelt el. Újdonsült csapata az Indiana Pacers bizony bátrat húzott ezzel a választással, ugyanis Smits a nem túlzottan neves New York-beli Marist Főiskola tanulója és valaha volt legjobb főiskolai kosarasa volt ez idő tájt, arról nem is beszélve, hogy nem éppen kosaras nemzetből származott. Ellenben a 224 centire nőtt óriás 11 meccs után a mélyvízbe került. Eredetileg ugyanis csere szerepkörben számítottak volna rá, viszont jött Steve Stipanovich borzasztó sérülése és az újonc Rik attól kezdve kirobbanthatatlan tagja lett a kezdőötösnek. Első szezonjában 11,7-es pont, illetve 6,1-es lepattanó átlagokkal jelezte, nem volt mellényúlás kiválasztása. Beválasztották a legjobb újoncok ötösébe, a következő idényben pedig már Reggie Miller után a csapat második opciójává vált, 15,5-öt átlagolva, ráadásul magassága ellenére rendkívül fordulékonynak számított és finom csuklóval volt megáldva. A harmadik, illetve negyedik szezonjában visszaesett a teljesítménye, igaz nem számottevően. Ezt gyakori apróbb lábsérüléseinek lehet betudni, ellenben ezek sem akadályozták meg a holland óriást abban, hogy karrierje mind a 12 szezonjában tíz pont felett átlagoljon.

Első írásunkban megnéztük, kik voltak az első fecskék, akik Európából indulva rövidebb vagy hosszabb NBA karrierbe kezdtek. Eljutottunk a 85-ös draft osztályig, most pedig tovább vizsgáljuk évről évre, kik kaptak bizalmat és lehetőséget kontinensünkről indulva a nyolcvanas évek második felétől kezdődően.

Az 1986-os drafton igai nagyágyúk keltek el, olyanok, akik az évtized közepén Európa legmeghatározóbb fiatal kosarasai voltak és hazájuk bajnokságában pattogtattak. Az első kör 24. választásával elkelt Arvydas Sabonis, aki akkor a Szovjetúnió legnagyobb kosaras reménysége volt és az Euroliga meghatározó együttesében, a Zalgiris Kaunas-ban játszott. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már az egy évvel korábbi draft 77. választásával lefoglalta játékjogát az Atlanta Hawks, de mivel Sabonis 21 év alatti volt ekkor, a liga korabeli szabályzata szerint tilos volt kiválasztása, így elvették a Hawks-tól a játékjogát, így kerülhetett a következő évben újra a börzére.) Viszont a nagy Arvydas ennek az évnek tavaszán súlyos achilles sérülést szenvedett, ennek ellenére kelt el a játékos kiválasztón. Habár Sabonis sérülését Portland-ben kezelték a Blazers szakemberei, ráadásul már edzeni is elkezdett a csapattal, a Szovjetúnió nem engedte őt játszani a ligában egészen 1989-ig, az ekkorra Olimpiai bajnokká avanzsáló center végül csak 1995-ben tette át székhelyét a ligába. Mivel az már egy teljesen másik korszak volt a most vizsgált időszakunkhoz képest, ezért Sabonis pályán töltött időszakát egy későbbi írásunkban fogjuk elemezni.

Aki manapság az észak-amerikai profi liga, ismertebb nevén az NBA küzdelmeit nyomon követi, szinte minden csapatban találkozik európai játékossal. Nem volt ez mindig így.

Gyakorlatilag az utolsó három évtizedet tekinthetjük 1-1 lépcsőfoknak, ha a megjelenésüket, áttörésüket szeretnénk górcső alá venni.
Első írásunkban az öreg kontinens játékosainak megjelenésének időszakát, azaz 80-as évek NBA-jét vizsgáljuk meg.

Mielőtt a BEK (Bajnokcsapatok Európa Kupája, a mai Euroliga elődjének tekinthető) korabeli sztárjátékosai megjelentek a tengerentúli draftokon, egészen elképesztően kevesen próbáltak (próbálhattak) szerencsét az NBA-ben. Ha eltekintünk az első két európai születésű, de már Amerikában felcseperedő „úttörőtől” – az érdekesség kedvéért egyikük a német Frido Frey, aki a ’46 - ’47-es szezonban a New York Knicks-et erősítette, másikuk az első Brit földön született NBA játékos, Christopher Harris, aki a St. Louis Hawks, majd a legendás Rochester Royals sportolója volt az 1955 – 1956-os idényben – akkor Swen Nater-rel találkozunk, mint az első „igazi” európai képviselője a bajnokság történelmének.