Egy borzasztó emlékű olimpiai döntő után kellett felocsúdnia az amerikai sportvezetésnek, bár megtanulhattuk a korábbi epizódokból, hogy a világbajnokságokat messze nem vették annyira komolyan az Egyesült Államok illetékes szakvezetői, mint az olimpiákat. 1974-ben „visszaköltözött” a VB az amerikai kontinensre, hiszen Puerto Rico kapta meg a rendezési jogot. A helyzet amerikai szemszögből nem volt egyszerű, a valaha volt legfiatalabb válogatottal kellett nekivágni a kalandnak, a riválisok viszont nem vették félvállról a viadalt, az olimpiai bajnok szovjetek és a címvédő világbajnokok, azaz a jugoszlávok is mindent elkövettek azért, hogy megszerezzék a legfényesebb medált San Juan városában. Arról nem is beszélve, hogy a korábbi világbajnokságokon minden alkalommal komoly előnyt jelentett a hazai pálya.

Az Egyesült Államok férfi kosárlabda válogatottjának históriáját bemutató sorozatunk egy hosszabb szünet után folytatódik. Nem is lehetne érdekesebb témánk erre az alkalomra, mint a sporttörténelem egyik legemlékezetesebb drámája, azaz a Münchenben rendezett 1972-es Olimpia! 36 évvel a berlini játékok után, melyen először szerepelt a kosárlabda, mint hivatalos sportág, a Team USA még mindig veretlen volt az olimpiák történelmében. Noha a köztes megmérettetéseket, azaz a világbajnokságokat nem vette véresen komolyan az amerikai sportvezetés, de az akkor már hétszeres címvédő tengerentúliak minden erejüket és értéküket igyekeztek összeszedni a közelgő viadalra, bár Bill Walton személyében volt egy nagy hiányzójuk is.

Miután Mexikóban újra felült a kosárvilág trónjára a Team USA, az 1970-es Világbajnokságon kellett volna bizonyítaniuk, hiszen a FIBA világversenyeken  az utóbbi időben rendre leégtek, igaz, ahogy már a korábbi írásokból is kiderült, messze nem fektettek annyi energiát ezek megnyerésébe, mint az Olimpiákba. Ráadásul a torna először költözött el Dél-Amerikából, ezúttal Jugoszlávia kapta meg a rendezési jogot. Most még merészebb volt az amerikai vezetés, mivel csak főiskolások és egyetemisták kerültek be a keretbe, ráadásul a 17(!) esztendős Bill Walton személyében egy középiskolás játékosa is volt az Egyesült Államok gárdájának.

Elolvasom »

Sorozatunkkal elérkeztünk 1968-hoz, mikor is Mexikóban került megrendezésre az Olimpia. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a korábbi hat nyári játékokon veretlenül végigmenetelő, 6-szoros címvédő nem számított a torna fő esélyesének. Akik követik írásainkat, tudhatják, hogy az egy évvel korábbi Világbajnokságon csúnyán leszerepelt a Team USA, de nem ez volt a fő oka annak, hogy a Szovjetuniót és Jugoszláviát is erősebbnek tartották náluk.

Elolvasom »

Ahogy az eddigi részekből már kiderülhetett, az amerikai kosárlabdázás számára a Világbajnokság nem volt említhető egy lapon az Olimpiával, a Team USA ennek megfelelően az 1967-es VB-re is véleményes keretek közt készült fel. Azok után, hogy négy évvel korábban nagyon kínosan leszerepeltek az amik, nem mondhatnánk, hogy túlzott erőfeszítéseket tettek volna a „világ rendjének helyreállításáért”.

A sportág történetének ötödik Világbajnokságát Uruguayban rendezték, egész pontosan Montevideoban. Az olimpiai bajnok enyhén szólva sem kapkodta el a felkészülést, New Yorkban mindösszesen 10 napot készült együtt a keret. A szövetségi kapitány az inkább a Légierőnél töltött időszaka miatt, mintsem a kosárlabda eredményei okán lett híres, ő nem volt más, mint Hal Fischer. Segítőjének Jim Gudger-t nevezték ki, róla annyit érdemes tudni, hogy 33(!) szezonon keresztül edzősködött az NCAA-ben, ekkoriban a Texas A&M Egyetem csapatát vezette.

Sorozatunkban elérkeztünk 1964-hez, ahhoz a dátumhoz, amit sokan a bukás évének predesztináltak az amerikai férfi kosárválogatott számára. Ebben az évben rendezték a soron következő Olimpiát Tokióban, a címvédő koránt sem a legjobb előjelekkel vehette fel a harcot a világ legjobbjaival. Egy évvel korábban úgy végeztek csupán negyedikként a VB-n, hogy igen tisztességesen felkészültek arra, ellentétben a korábbi Világbajnokságokkal. Megváltozott a küldöttséget kiválasztó testület, azaz az Amerikai Olimpiai Kosaras Bizottság összetétele, ezúttal 8 képviselője volt az AAU bajnokságnak, szintén ugyanennyi küldöttet delegált az NCAA, illetve négyet a Fegyveres Erők illetékes szervezete. A válogató tornán ez alkalommal három AAU All-Star csapatot, két NCAA válogatottat és egy a NAIA bajnokság legjobbjaiból összeszedett alakulatot engedtek versenyezni a játékosok kerettagságáért, úgy festett, hogy a kisebb átszerveződés, vérfrissítés meghozta a várt sikert.

Az amerikai válogatott törtétét bemutató sorozatunkban elérkeztünk 1963-hoz, ekkor rendezték ugyanis a soron következő Világbajnokságot, a helyszín a már mindenki számára ismerős Brazília és Rio de Janeiro lett, ami nagyon kedves emlékeket ébreszthetett az aktuális olimpiai bajnokokban, hiszen ’54-ben itt lett először és addig utoljára világbajnok a válogatottjuk. Mi több, a nemzetközi versenyek fura lebonyolítási rendszere miatt az amik csupán egy héttel korábban fejezték be a Pán-Amerikai Játékokat, amit sikerrel abszolváltak, szintén ezen a helyszínen a hazaiakat elütve a végső diadaltól. Ennek ellenére a Fegyveres Erők, az AAU bajnokság, illetve az NCAA legjobb játékosaiból verbuvált alakulat több helyen is változott a hét nappal befejezett viadalon részt vett kerethez képes, igaz kulcsembereiket tekintve nem történt jelentős változtatás.

Miután egy évvel korábban csupán egy hadsereg válogatottal tudta magát képviseltetni a Team USA a Világbajnokságon, 1960 és az Olimpia Rómában egy egészen más történet. Sorozatunk korábbi részeiben talán kevesebb ismerős névvel találkozhattunk, ám ez alkalommal egy igazi sztárcsapatot tudott összeszedni Amerika, akiket méltán lehetett volna akár Dream Team-nek is nevezni.

Az addig hibátlan olimpiai mérleggel rendelkező USA kellően komolyan vette a kiválogatást és a felkészülést az olaszországi tornára. Az Amerikai Olimpiai Kosaras Bizottság 8 csapatból szemezgethetett a már hagyományossá vált válogató tornán. Az AAU bajnokság dobogósai, az NCAA aktuális bajnoka, illetve főiskolai csapataiból összeválogatott All-Star csapat, ugyanennek a bajnokságnak az egyetemi csapatiból összerakott All-Star alakulat, valamint a Fegyveres Erők válogatottja és a Nemzeti Főiskolák közti Sportolók Szövetségének (NAIA) All-Star-ja versenghetett ezen az eseményen.

Sorozatunk máris egy meglepetés dátummal, azaz 1959-cel folytatódik. Történt ugyanis, hogy újfent egy dél-amerikai ország, Chile nyerte el a 3. FIBA világbajnokság rendezési jogát, ám Santiagoban, ahol a torna döntő köre került volna megrendezésre, nem készült el az aréna, így ’58 ősze helyett a következő év januárjára halasztották el a VB-t. Ez bizony komoly bonyodalmat okozott az amerikaiaknál, mivel náluk ekkor mind az NCAA, mind pedig az AAU bajnokság javában tartott, holmi világbajnokság pedig nem boríthatta fel a menetrendjüket, így az olimpiai és világbajnoki címvédő a Fegyveres Erők csapatával képviseltették magukat a rendezvényen.

Itt bizony korántsem ért véget a kurta-furcsa történet, a csapat tagjai újsághirdetésre(!) jelentkezve kerülhettek be a bő keretbe, akiknek aztán tartottak egy válogatót. Ez ahhoz képest, hogy a Team USA eredetileg ki sem akart állni a VB-re, jelentős előrelépésnek számított. Mindezek után 1958 decemberében 24 fiatal katona gyűlt össze az Andrews Légi Erő Bázison, akik közül egy sem érte el a 195 centis magasságot(!). Ha ennyi balszerencse nem lett volna elég az amiknak, a két legjobb csapatba került játékosuk komoly sérülést szedett össze egy nappal a Chilébe indulás előtt. Az ’56-ban az olimpiai aranyérmes gárdának is oszlopos tagja, Robert Jeangerald eltörte a kezét, Eddie White ugyan szintén elutazott a válogatottal, de pályára sem léphetett.

1956 nem csak a magyar nemzet történetében fontos dátum, de az amerikai kosárlabdázás históriájában is neves évszámnak számít. Miután már a világbajnoki címet is sikerült elhódítania az addig minden Olimpiát megnyerő sportágalapítóknak, az elvárások csak nőttek velük szemben, ráadásul a politikai helyzetnek köszönhetően a szovjetek megleckéztetése egy fél világ álma volt, amire ugyancsak ők voltak egyedül képesek.

A négy évvel korábbihoz képest átstrukturálták a játékos kiválasztást, ez az Amerikia Olimpiai Kosárlabda Bizottság tagösszetételének megváltoztatásával kezdődött. Az AAU bajnokság és az NCAA egyaránt hat-hat képviselőt delegálhatott, az Amerikai Fegyveres Erők pedig négy taggal lehettek jelen a testületben. A Melbourne-i Olimpiára történő válogató tornán az AAU két döntőse, illetve az NCAA All-Star csapata és a Fegyveres Erők válogatottja vehettek részt.

Az újra megnyert Olimpia után két évvel, vagyis 1954-ben jött a következő kihívás, azaz a második Férfi Kosárlabda Világbajnokság, amit az elsőhöz hasonlóan Dél-Amerikában rendeztek meg, ez esetben Brazíliára és Rio de Janeiro városára esett a FIBA vezetők választása. A történethez hozzá tartozik, hogy eredetileg Sao Paoloban rendezték volna a nemes eseményt, mivel a város 400. születésnapját ünnepelte abban az évben, de az időjárás annyira megrongálta a létesítményeket, hogy végül más helyszínt kellett keresni.

A torna létszáma növekedett a négy évvel korábbihoz képest, igaz, összesen két csapattal, ugyanis a Keleti Blokk országai nem vettek részt az eseményen vízum problémák következtében, ráadásul az Izrael állam létét el nem ismerő Egyiptom is visszalépett a VB-től. Így továbbra is maradt az amerikai kontinens túlsúlya, ami a mezőny csapatait illeti, hét válogatott szerepelhetett ebből a régióból, mellettük három ázsiai és két európai ország csapata versengett az érmekért.

1952-vel és a Helsinki-ben megrendezett Olimpiával folytatjuk sorozatunkat. Miután a sportág első világbajnokságán alulmaradtak az amerikaiak, tanulva az esetből, jelentős erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy ne fordulhasson elő velük hasonló kudarc.

Ennek első lépéseként újraszervezték az Amerikai Olimpiai Kosaras Bizottságot, ezúttal 14-en kaptak helyet a korábbi 13 tag helyett. A négy évvel korábbihoz hasonlóan 8 csapatos válogató viadalt rendeztek, ahová meghívást kapott az NCAA két döntőse, az AAU bajnokság négy legjobb csapata (ekkor már a Junior College bajnokság, a YMCA és az Amerikai Hadsereg csapatai is ebben a sorozatban versenyezhettek), a NIT (Nemzeti Meghívásos Bajnokság) győztese, illetve a NAIB versenysorozat bajnoka. A játékosok beválogatási elvei is változtak, végeredményben a tizennégyes játékoskeretbe heten kerültek be a Kansas Egyetemről, többek közt az első NCAA, Olimpiai és NBA bajnok Clyde Lovellette, öten az AAU csapat Peoria Caterpillars-ből, és ketten a Phillips 66ers-ből. A csapat vezetőedzője a Peoria mestere, Warren Womble lett (kis érdekesség, a mester Oklahoma állam Durant nevezetű településén született), aki mellesleg ötször nyerte meg klubcsapatával az AAU bajnoki címét, és összesen 34 – 0-ás nemzetközi edzői mérleggel rendelkezett. Segítője Forrest Allen lett, aki civilben a Kansas Egyetem edzője volt akkoriban.

A XX. század derekán rohamléptekkel fejlődött a kosárlabda, miután két Olimpiát is rendeztek szeretett sportágunkban, London-ban, 1948-ban megfogalmazódott a gondolat, hogy az új és nagyon népszerű labdajátékban a foci világbajnokságok mintájára kellene egy kosár VB-t is rendezni. Nem is hezitáltak sokat a FIBA (Nemzetközi Kosárlabda Szövetség) vezetői és 1950 októberének végére ki is írták az első Férfi Kosárlabda Világbajnokság viadalát. Ennek helyszíne az argentin Buenos Aires lett. Már ekkor elhatározták, hogy mindig két Olimpia között rendezik a VB-ket, szintén négy évenként a páros esztendőkben. A következő fontos kérdés az volt, hogy kik szerepelhetnek majd a rangos viadalon. Nos, a határozat szerint az Olimpia három érmese, illetve Európa, Dél-Amerika, illetve Ázsia két-két legjobb csapata kapott indulási jogot, természetesen a házigazdákon kívül. Tegyük gyorsan hozzá, Argentína volt az egyetlen ország, aki jelentkezett a rendezés jogáért.

Olimpia – 1948 – London

Miután az első, 1936-os nyári játékok kosártornáját végtelenül simán nyerte az amerikai csapat, a világháború miatt 12 évet kellett várni a következő megmérettetésre. A játékok helyszíne London, ahol talán minden idők legnagyobb fórjával indulhattak a nem európai csapatok, lévén, hogy a háborús helyzet miatt nem igazán tudták fejleszteni a játékukat, ez pedig egy ilyen feltörekvő sportág esetében borzasztó nagy hátrányt jelenthetett.

Az első részben már kifejtettük, hogyan és milyen módszerrel szedték össze a Team USA tagjait, illetve vezetőit. A folyamat mai szemmel teljesen egyedinek tűnhet, viszont a XX. század közepén hatékonynak bizonyult. Ennek megfelelően az Amerikai Olimpiai Kosárlabda Bizottság a ’36-ossal megegyezően 13 tagból állt és ezúttal is az ő kezükben volt a csapat összetételének joga. Viszont maga a válogató torna már más lebonyolításban zajlott, mint 12 évvel korábban, ezúttal 8 csapatot hívtak meg, akik torna rendszerben küzdhettek meg egymással, játékosaik pedig a válogatottba kerülésért. (Közbevethetjük, hogy ekkor már egy éve ment az NBA jogelődje a BAA, viszont az olimpia szellemében csak amatőr státuszú játékosokból válogathattak az arra illetékesek.) Így az AAU bajnoksága három, az NCAA kettő, az NIT (Nemzeti Meghívásos Bajnokság), a NAIB (Nemzeti Főiskolák közötti Kosárlabda Szövetség) és a YMCA egy – egy csapattal képviseltette magát a viadalon.

1. rész – Olimpia, 1936, Berlin

Aki az idei Törökországban megrendezett férfi kosár vb-t figyelemmel kísérte, igazi ízelítőt kaphatott abból, hogy milyen is az, ha az amerikaiak egy, a lehetséges legerősebbtől jócskán gyengébb csapattal indulnak egy világversenyen, ám nagyon is komolyan veszik azt. A fiatalabbakban felmerülhet a kérdés, hogy egy ország válogatottja hogyan képes (néhány kivételtől eltekintve) a gyakorlatilag harmadik számú csapatával világbajnokságot nyerni. Cikksorozatunkban végigvesszük, hogy a sportág atyjai hogyan is verték rommá a világot az Olimpiákon, illetve világbajnokságokon hosszú évtizedeken keresztül, milyen váratlan meglepetések érték őket több alkalommal is, de elemezzük, hogy miért ért véget a Dream Team korszak, majd hogyan is sikerült felülkerekedni a problémákon és visszaszerezni a dicsőséget.

Minden az első olyan Olimpiával kezdődött, ahol férfi kosártornát is rendeztek. 1936-ban Berlinben rögtön 23(!) csapatos versengés folyt a dicsőségért. A csapatsportágakat tekintve a legtöbb ország ebben a versenyszámban mérte össze tudását. Akármilyen hihetetlennek is hangzik, de nyolc nap alatt lezavarták a viadalt. Mai fejjel teljesen elképzelhetetlen viszonyok közt folyt a lebonyolítás, szabad ég alatt, fűvel borított teniszpályákat felhasználva a kosárpályák kialakításához. Mindez természetesen számos veszélyt és zavaró tényezőt rejtett magában, ami a döntőn csúcsosodott ki, de erről bővebben majd csak a későbbiekben.