17 év története az év újonca címtől a liga MVP-ig

Szerző: Tzvi Twerski

Portré: Clay Patrick Mcbride

Megjelent: SLAM 150.

Jellegzetesen érdes hangja semmit sem változott. Beszédének dallama még mindig megigézi a hallgatót, azonban a szavak, amelyek elhagyják a hamarosan 36-éves Allen Iverson ajkát egészen mások, mint hajdanán.

„Az, hogy idén nem léphettem pályára az NBA-ben – kezdi mondanivalóját atlantai otthonában – nagyon megviselt. Rengeteget gondolkodtam azon, hogy hogyan tudnám a korábbiaknál jobban kezelni a helyzetet. Rá kellett jönnöm, hogy ezek a dolgok is elmúlnak.”

Az utóbbi két évben Iverson rengeteget kereste a helyét. 2010-ben nem fejezte be a szezont (hetekkel azután dobta be a kulcsot, hogy all-star kezdővé szavazták), azon a nyáron jóformán egy csapat sem érdeklődött a szolgálataiért, majd ezek után Törökországban töltött egy csonka szezont. Volt ideje és lehetősége arra, hogy átértékelje az életét, és hogy levonjon pár komoly tanúságot.

„A legpozitívabb dolog az egészben, hogy ezek az események ráébresztették Allent, hogy vannak a kosárlabdánál sokkal fontosabb dolgok is.” – meséli Gary Moore, Iverson menedzsere. „Mindez megmutatta neki, hogy a játék egyszer véget ér.”

Tudva azt, hogy a befejezésig azért már nem kell túl sokat aludni, Allen Iverson minden meg akar tenni azért, hogy még egyszer utoljára bizonyítsa a helyét az NBA-ben.

TT: Meggyógyult már az a lábsérülés, amit a törököknél szedtél be?

AI: Persze, nem tartott túl sokáig, igazság szerint sokkal gyorsabban begyógyult, mint gondoltam.

TT: A hosszú játékkal töltött évek eredménye, vagy valami baj történt?

AI: Belémrúgtak. Azt hiszem, hogy az egyik első meccsemen történt. Aztán persze a következő találkozó egész első félidejében zavart, igaz a fájdalmat még el tudtam viselni, így hatékony voltam. Azt hiszem az volt az első igazán jó meccsem (nevet). Aztán a félidőben azt mondták az edzők, hogy rakjak rá jeget. Hallani sem akartam róla, mindig utáltam a jegelést, és sosem éltem vele. Azonban akkor egyszerűen annyira fájt, hogy muszáj volt feladnom ezt az elvemet. Ember, addig még egyszer sem éreztem ilyen fájdalmat. Emlékszem a rajtam védekező srác folyamatosan azt kérdezgette, hogy jól vagyok-e, mert volt olyan pillanat, hogy a szememből kicsordult a könny a fájdalomtól. Nem akartam elhinni mi történik. A meccs után felhívtam a menedzseremet, és elmondtam neki, hogy még soha semmi nem fájt ennyire. Elmentünk egy dokihoz, utána pedig hazautaztam műtétre.

TT: Miben különbözik az ottani játék az NBA-től?

AI: Fantasztikus élmény volt. Volt lehetőségem olyan szurkolók előtt játszatni, aki biztosan úgy gondolták korábban, hogy sosem fognak engem élőben a parketten látni, főleg nem Európában. Persze más, mint itthon, de a szurkolók ott is ugyanolyan fanatikusok, mint az NBA-ben. Végigőrjöngik az egész meccset, és én is rengeteg szeretet kaptam tőlük. De sajnos nem ez volt az a hely, ahol szerettem volna lenni. Nem akartam távol lenni a feleségemtől és a gyerekeimtől.

Ha lehetséges, az NBA-ben szeretném befejezni a karrieremet, bármilyen szinten. Sok mindent tettem, sok hibát követtem el, és ezeknek köszönhetem, hogy most nem lehetek a ligában. Számomra most az a legfontosabb, hogy visszajussak, és hogy tudják a klubok, hogy kész vagyok játszani, bármilyen szerepet is szánnak nekem.

TT: Nézed a rájátszást és azon gondolkodsz: „Cseszd meg, én is ott lehetnék.”?

AI: Tudod elég nehéz. Nehéz nézni. Mármint rendben, ez kosárlabda, amit szeretek, azonban sokszor azon kapom magam, hogy lelkileg megvisel. Ekkor egy kicsit másra koncentrálok, de mindig visszatalálok. Végül is erre születtem. Szóval nehéz nézni, és ugyanúgy nehéz nem nézni.

TT: Mi húz vissza parkettre? Csak a játék szeretete?

AI: (hosszú szünet) Imádok kosarazni. Mindig is azt mondtam, hogy ha már nem tudom a tőlem megszokott dolgokat megcsinálni, akkor abbahagyom a játékot. Ha már nem leszek hasznára a társaimnak, ha nem tudok meccseket nyerni, akkor hagyom a francba az egészet. Nem akarok úgy parkettre lépni, hogy nem tudom a maximumomat nyújtani, az már nem én lennék. Nem hiszem, hogy fair lenne bárkivel szemben. Azonban amikor meccseket nézek, akkor nagyon rossz az a tudat, hogy lement egy egész NBA szezon nélkülem, amikor tudom, hogy milyen sokat tudnék még tenni. Játszani fogok egy csapatnál, bármilyen szerepben, csak hogy azt csinálhassam, amit szeretek.

A LeBron James-szel való első találkozásról is csak kellemes emlékek maradtak meg. 2003 nyara volt - jól emlékszik, hiszen akkor volt a nagy északkeleti áramszünet – amikor LeBron James és Allen Iverson összefutott Ritz-Cartlonban. AI átverekedte magát a tömegen, és odalépett az akkor csillogó tekintetű, és szépreményű sráchoz egy ölelés, és pár bölcs szó erejéig.

„Allen azt mondta neki, hogy legyen jobb mint ő, hogy ne kövesse ez ugyanazokat a hibákat. Tanuljon az ő tapasztalataiból, és emelje magasabb szintre a kosárlabdát.” – emlékszik vissza Moore. „Nagyon büszke vagyok rá, hiszen James-en nagyon jól látszik Iverson hatása.”

Persze ez nem csak James-re igaz. Rendben, nem minden kölyöknek volt lehetősége vele beszélni, de mindenkire hatott ilyen, vagy olyan módon, akár a tetkóin, akár a séróján, akár ruháin keresztül. Allen Iverson a gettók és a külvárosok ikonja volt, az NBA Jay-Z-je ha úgy tetszik. És amíg a hatása érződik, nem nagyon szeretne eltűnni.

Vége az első résznek. Az interjú folytatását szeptember 1-én közöljük.