Sorozatunkkal elérkeztünk 1968-hoz, mikor is Mexikóban került megrendezésre az Olimpia. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a korábbi hat nyári játékokon veretlenül végigmenetelő, 6-szoros címvédő nem számított a torna fő esélyesének. Akik követik írásainkat, tudhatják, hogy az egy évvel korábbi Világbajnokságon csúnyán leszerepelt a Team USA, de nem ez volt a fő oka annak, hogy a Szovjetuniót és Jugoszláviát is erősebbnek tartották náluk.

A tornát megelőzően európai felkészülési körútra ment az Egyesült Államok válogatottja, ahol három-három alkalommal mérték össze tudásukat az öreg kontinens két kosárnagyhatalmával. Az eredmény igen kínos 2 – 4 lett az ő szempontjukból, csupán egyszer-egyszer sikerült legyűrni a két riválist. A másik fő ok pedig az volt, hogy bizony sok kiváló egyetemi játékos lemondta a szereplést (elég, ha csak Abdul-Jabbar nevét említjük) ilyen-olyan okokból, tudvalevő volt, hogy messze nem a lehető legerősebb kerettel vágnak majd neki a versengésnek az amerikaiak. A jól bevált kiválasztási rendszerüket viszont nem lehet okolni, a négy esztendővel korábbi Amerikai Olimpiai Kosaras Bizottság összetételén nem is változtattak, először történt ilyen az olimpiai felkészüléseik történetében. A válogató tornára három NCAA All-Star csapatot, egy NCAA-s főiskolai válogatottat, illetve egy-egy All-Star alakulatot hívtak meg az NJCAA (az NCAA előszobájának számító Junior College bajnokság), a NAIA, az AAU, illetve a Fegyveres Erők bajnokságaiból.

A szövetségi kapitányi posztra a négy évvel korábbi csapat mesterét, Henry Iba-t nevezték ki, ahogy már korábban volt róla szó, ő az Oklahoma State Egyetem edzője volt civilben, velük pályafutása során két bajnokságot is nyert. Máig ő az egyetlen amerikai vezetőedző, aki kétszer is olimpiai diadalra tudta vezetni az Egyesült Államokat ebben a sportágban, azért azt tegyük hozzá, a felkészülési meccseken még nem ő irányította az amikat. A négy évvel korábbi segítőjét is visszakapta, aki nem más, mint Hanry ’Hank’ Vaughn.  A legendás szakember egyrészt a Goodyear Wingfoots trénereként szerzett magának hírnevet, másrészt bizonyított már a tokiói aranyérmes csapat és a ’63-as VB-csapat másodedzőjeként is.

A játékosokat illetően hiába, hogy többen is otthon maradtak, pár igen komoly névvel így is rendelkezhettek Iba-ék. Kezdjük rögtön az addigi valaha volt legfiatalabb olimpiai résztvevő amerikai kosarassal, a 19 esztendős Spencer Haywood-dal. Beválogatásának oka igen egyszerű volt, a Trinidad State Junior Főiskola színeiben 28,2 pontot és 22,1 lepattanót átlagolt az aktuális idényben. Ennek a gárdának messze a legeredményesebb játékosa lett a mexikói viadalon, 16,1 pontot szórt meccsenként, fogódzkodjunk meg, 71,9-es mezőnyszázalékkal (ez azóta is megdönthetetlen rekord az olimpiai történelemben). Később fényes ABA és NBA karriert futott be, sok csapatban fordult meg, de a Lakers-szel bajnoki címet is ünnepelhetett (1980-ban), illetve négyszer szerepelhetett All-Star gálán.

A másik később nagy sztárrá váló játékos Jo Jo White volt, a Kansas Egyetem kisembere szintén hiányzott az európai körútról, viszont alapembere volt a ’68-as csapatnak. Később a Boston Celtics-hez került, ahol legendává vált. 9-szeres all-star-ként és kétszeres bajnokként (a híres ’76-os finálénak ő lett az MVP-je) vonult vissza.

Az egy évvel korábbi VB-alakulatból a Haditengerészet hátvédje, Mike Barrett maradt meg hírmondónak, persze ki hagyta volna ki a szovjetek ellen anno hőstettet véghezvivő játékost?!

A tapasztalt Iba mester kiválóan összerakta tanítványai játékát, a rohanós kosárlabdát erőltető amerikaiak a 16 válogatottat számláló eseményen Spanyolországgal, Szenegállal, a Fülöp-szigetekkel, Jugoszláviával, Panamával, Olaszországgal és Puerto Ricoval kerültek egy nyolcasba, ahonnan az első két helyezett juthatott tovább a körmérkőzések után. Kezdésnek a spanyolok ellen tartottak erődemonstrációt, a 81 – 46-os végeredménnyel záruló találkozón öt Team USA játékos is elérte a 10 pontot. Szenegál ellen még könnyebb dolguk volt Spencer-éknek. A kissé alulméretezett (203 cm) center 16 egységével a legeredményesebb volt az afrikaiak 93 – 36-ra földbe döngölésekor. Az Ohio State Egyetem bedobója, Bill Hosket (szintén csak az olimpián csatlakozott a válogatotthoz) 16 egységével az élen 96 – 75-re nyert a címvédő a fülöp-szigetekiek ellen.

Jöhetett a jugók elleni összecsapás, ahol végül megmutatták a tengerentúliak, hogy korai volt őket leírni, 73 – 58 arányban diadalmaskodtak White zseniális irányításának és ponterős játékának (24) köszönhetően. Haywood 27-et szórt a panamaiaknak, itt is elmaradt a meglepetés, az Egyesült Államok 95 – 60-ra behúzta a kötelezőt. Az ifjonc extra dobóformája kitartott az olaszok ellen is, hiszen 26 egységével vezette a 100 – 61-re diadalmaskodó amerikaiakat. Mikor már minden simának tűnt és biztos volt, hogy bejutottak a négy közé Iba legényei, jöttek a puerto ricoiak és szépen ráijesztettek a 21 pontos Haywood vezette címvédőre. Végül nagy csata után, 61 – 56-os sikerrel tudták venni ezt az akadályt is, itt ne feledkezzünk meg a Fegyveres Erők bedobójáról, Mike Silliman-ről, aki 12 nagyon fontos pontot tett be a közösbe ezen a derbin.

Az elődöntőben a nagy kontinensellenfél, Brazília várt rájuk, de ahogy az olimpiákon eddig mindig, győztek a remek csapatteljesítményt összehozó amik. Már az elején látszott, hogy nagyon nekik áll a zászló, 20 – 8-ra vezettek kezdetben, majd félidőre 42 – 26-nál gyakorlatilag nem is maradt több kérdés, végül 75 – 63-mal abszolválták a meccset.

Jöhetett a finálé, amit kisebb meglepetésre nem a szovjetek, hanem a jugoszlávok ellen kellett megvívniuk, miután a másik elődöntőben 63 – 62-es heroikus csatában diadalmaskodtak Radivoj Korac-ék. Az első periódusban nem tudtak elszakadni egymástól a felek, 32 – 29-re ment a cím védője. Ám a nagyszünet után egy 17 -0-ás(!) rohammal letaglózták az európaiakat White-ék, az irányító csak ebből a futásból 8 ponttal vette ki a részét, ahogy Haywood is, végül a zöldfülű 21-ig jutott, a center pedig 14-gyel követte őt az eredményességi sorban. A 65 – 50-es siker után hétszeres olimpiai bajnoknak mondhatták magukat a sportág atyjai, ekkor talán úgy tűnt, sose nyer más a játékokon, hiszen az említett előzmények után is nagyon magabiztosan meneteltek keresztül a mezőnyön. Természetesen a most másodikként végzett jugoszlávoknak és a bronzos szovjeteknek volt még ehhez egy-két szavuk, de ez már egy másik epizód története.